Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Akhal-tekini

Közép-Ázsiából, a mai Oroszország, Türkmenisztán területéről származik, aminek egyben címerállata is. A világ egyik legősibb fajtáinak egyike, Kr. e. 2400-ból is találtak akhal-tekini leleteket az egykori Perzsa Birodalom területén. A fajtát csak a 19. század végén kezdték ezen a néven emlegetni, a Türkmenisztán déli részén található Akhal-oázis és az ott élő teke nevű türkmén törzs után, akik évszázadokon keresztül tenyésztették a fajtát. Az ókorban igen nagyra becsülték, a harcokban igyekeztek minél többet zsákmányolni ebből a rendkívüli fajtából; az akhal-tekini ugyanis még az ottani szélsőséges sivatagi körülmények között is hatalmas távolságokat volt képes megtenni. Korabeli írások szerint tíz napon keresztül akár napi 150 km-t is lovagolhattak vele folyamatosan, amiért a „lovak agara”-ként is szokták emlegetni. Egyesek úgy vélik, hogy Nagy Sándor híres lova, Bukefalosz is ebbe a fajtába tartozhatott. Az arab telivér azonban fokozatosan kiszorította, és ma már csak néhány tiszta vérű fajta él, elsősorban Türkmenisztánban. Marmagassága 145–157 cm, vékony bőre alatt jól látszanak az erek. Szívós, mégis törékenynek tűnik: a far gyenge, a láb hosszú, kecses és izmos, a sörény ritka, az üstök pedig néha hiányzik. Nagy, értelmes szeme van, ami lehet mandulavágású is. A fül keskeny és hosszú; tüzes és akaratos ló. A szőrzet csillogó, leggyakrabban aranysárga és fakó.

 

Angol telivér

A telivér a leggyorsabb fajta a világon, igazi versenyló. Remek adottságai révénversenylótenyésztésre is kiváló, ezen tulajdonoságai miatt más fajtákkal vló keresztezésre is alkalmas. a XVII. században, Angliában tenyésztették ki, arab lovak keresztezésével.Atletikus alkatú ló, elsősorban nagy állóképességéről és bátorságáról ismert. Nem igazán alkalmas kezdőknek mivel eléggé érzékeny fajta, feszültebb temperamentumuk miatt inkább gyakorlottabb lovasoknak ajánlott.

 

 

Asztúr



 A fajta Észak-Spanyolországból származik.  Már a rómaiak is említést tettek erről a kis termetű póniról, amelyet asturconként emlegettek. A középkorban a franciák közkedvelt lova volt. Plinius (ókori író és természettudós, aki a Vezúv kitörésekor, i. e. 79-ben lelte halálát, amikor tudományos megfigyelések céljából, és hogy a bajba jutottakon segítsen, a tűzhányóhoz sietett, s a mérgező gázok megfojtották) is említést tesz róla, s leírja, hogy a ügetés helyett egy sajátos és a lovas számára nagyon kényelmes jármódban mozog, azonos oldalon egyszerre lépve a lábaival. Ez a jármód a poroszkálás, ami miatt a hölgyek kedvenc hátaslovává vált. A franciák haubini néven emlegették, s valószínűleg ebből alakult ki a hobbi ló kifejezés is. Egyesek szerint az asztúr a garrano póni (ami a kelta póni közvetlen leszármazottja) és a sorraia keresztezéséből jött létre, aminek nyugodt, kiegyensúlyozott természetét köszönheti. A fajta igen zord körülmények között élt, ami miatt majdnem a kihalás szélére került. Túlnyomó részben fekete és pej színben fordul elő, fehér jegyek nélkül. Marmagassága 114–124 cm.

  

Andalúz

 
Nevét Dél-Spanyolország déli tájegységéről, Andalúziáról kapta. Egyesek szerint a spanyolországi andalúz lovak is arab eredetűek, ez az elképzelés azonban tévesnek bizonyult. Az Ibériai-félszigeten talált, Kr.e. 4000 körül készült barlangrajzok tanúsága szerint már ebben az időben is lovagolták az itt élő lovakat, s valószínűleg ez volt az egyik olyan terület, ahol a lovak túlélhették az utolsó jégkorszakot. Ezek voltak a mai andalúz lovak ősei. Vannak, akik úgy vélik, hogy a sorraia póni leszármazottja; ezt a fajtát Portugália hegyei között ma is megtaláljuk. A melegvérű andalúz, úgy vélik, már Julius Caesar korában is nagy becsben állt, és ügyeltek rá, hogy tenyésztése során a tiszta vérvonalat megőrizzék. A világ számos uralkodóját lenyűgözte ez a nemes szépségű, bátor, intelligens ló: Caligula római császárról, Oroszlánszívű Richárdról, Nagy Frigyesről és Napóleonról tudjuk ezt. A középkorban is folyt a tenyésztése, ekkor a némasági fogadalmukról ismert karthauzi szerzetesrend tagjai foglalkoztak ezzel. Párhuzamosan több ménesük is létezett, de számukat megtizedelte az 1832-ben dúló járvány, amelyet alig néhány állat élt túl.

Ennek a lónak kedves, jó természete van. Könnyen idomítható, szeret tanulni és nagy a munkakedve. Hosszú, dús sörénye van, nagy, értelmet sugárzó szeme és viszonylag kis füle. Általában díjlóként, ugrólóként és cirkuszi lóként használják. Ügetése akciós: térdét magasra emeli, vágtája nyugodt és lapos. Hivatalos elnevezése „tisztavérű spanyol fajta” (spanyolul: pura raza española), hogy ne lehessen összetéveszteni az Andalúzia területén élő többi, nem tiszta tenyésztésű lóval, amelyet pontatlanul és összefoglalóan ugyancsak andalúznak hívnak.

  

Berber

 A berber ló Észak-Afrikából származik. Egyesek szerint még az arab telivérnél is ősibb, és több, mai fajta is a berberre vezethető vissza – mint például az angol telivér. A mór hódítással az Ibériai-félszigetre vitt berber lovak természetesen hatással voltak a helyi állomány további fejlődésére, különösen az andalúz és a luzitano küllemén lehet felismerni az erős berber hatást. A fajtára keskeny, egyenes vagy csukafej jellemző, az orra nagy. A nyaka kecses és hosszú, a háta rövid. A lába nyurga, vékony és inas. Kicsi, de rendkívül kemény patája van. Tüzes és szívós, megbízható, engedelmes ló. Színe általában sárga, pej, sötétpej, szürke vagy fekete. Európában nem kedvelték túlzottan, de szülőhazájában, az arab világban nagyra becsülték, mert a harcokban jól megállta a helyét. Napjainkban főleg ugrólóként használják, s mivel az Észak-Afrikába érkező francia gyarmatosítóknak igen megtetszett, manapság Franciaországban vannak a legnagyobb számú berber ménesek.

 

Clydesdale

 

A clydesdale (ejtsd: klájdz-déjl) Skócia azonos nevű megyéjéből származik. A fajta több mint háromszáz éves múltra tekint vissza. Két fajtaalapító mént tartanak számon: Lord Darneyt és Prince of Walest. Igáslóként tartották; a vidéki és a városi emberek egyaránt ki tudták használni nagy munkabírását – a vidéki Skóciában még az 1960-as években is gyakori látvány volt a clydesdale-ek vontatta tejeskocsi vagy zöldséges kordé. Egy időben 140 000-re volt tehető a számuk, de 1975-re már veszélyeztetett fajtává nyilvánították. Napjainkban az USA-ban található a legtöbb clydesdale, ahol évente több mint 600 csikó jön a világra. Munkavégzésre alig használják már, ellenben a bemutatókon és lovas fesztiválokon annál gyakrabban szerepeltetik ezt a nagytestű, igen mutatós fajtát. Marmagassága az 180 cm-t, súlya pedig a 2 tonnát is elérheti. Testéhez viszonyítva is meglehetősen nagy feje van, kosorral, kis füle, nagy, kifejező szeme. A háta rövid, a lába hosszú és erős, patája súlyos és nagy, átmérője legalább kétszerese a telivérekének. Sokféle színbe előfordul. Legszembetűnőbb ismertetőjegye a hosszú (gyakran fehér) bokaszőrzet, amely a patára is ráhull.

 

Criollo

 

A fajta Dél-Amerikából származik, andalúz és berber ősökől, amelyeket még a spanyol hódítók vittek magukkal a kontinensre. Elnevezése országról országra változik: Argentínában criollo, crioulo Brazíliában, costeñónak vagy morochucónak mondják Peruban, corraleróként ismerik Chilében, míg Venezuelában llanerónak nevezik. A 19. században európai telivér fajtákkal kezdték keresztezni, és ezzel csaknem eltüntették a fajta eredeti spanyol jellemzőit. A criollotenyésztők csupán 1923-ban szerveződtek szövetséggé a fajta védelmében. Az arab mellett a criollo a világ legkitartóbb fajtája. Bizonyságul szolgál erre egy svájci professzor (Aimé Félix Tschiffely) lovasteljesítménye is, aki 1925-ben arra vállalkozott két criollo lovával, a 16 éves Manchával és a 15 esztendős Gatóval, hogy a hátukon ülve tegye meg a Buenos Airesből Washingtonba vezető 21 500 km-es utat. Hófödte hegyek, sivatagok, trópusi dzsungelek nehezítették útjukat, miközben a lovasnak a maláriával is meg kellett küzdenie. Három évig tartott a nem mindennapi vállalkozás, és a lovak jó állapotban fejezték be a kalandot. Gato 36 évet, Mancha pedig 40 évet élt. Manapság a criollót elsősorban a gazdaságokban használják a szarvasmarhák terelésére. A lovaspóló kedvelt hátasa, ám „egyszerű” hobbilónak is kiválóan alkalmas. Erős akaratú, független természetű ló, ellenálló a betegségekkel szemben. Marmagassága 138–150 cm körüli.

 

connemara póni

 

Ez a pónifajta származási helyéről, Írország nyugati, Connemarának nevezett területéről kapta a nevét. A fajta legalább 2500 éves múltra tekint vissza; őseit kelta harcosok vihették a szigetre. A legenda szerint a 16. században elsüllyedt egy spanyol hajó Írország partjainál, és néhány spanyol berber ló megmenekült, mert ki tudott úszni a partra. Később ezeket a lovakat keresztezték az őshonos pónikkal. Az angol telivérrel, arabbal, hackneyvel és welsh hegyi pónival való keresztezés révén a connemara kiváló sportpóni lett. Ideális a vérmérséklete és nagyon jól, gyakran a sokkal nagyobb lovaknál is jobban ugrik. Feje tetszetős, állkapcsa jól fejlett, homloka széles, tekintete kedves, nyaka hosszú, kecses. Emellett biztos lábú, gyors, nagyon kitartó. Igénytelen, rendkívül sokoldalú. Marmagasság 132–148 cm. Használható versenyeken díjugratásra, díjlovaglásra, militaryra, távlovaglásra és fogathajtásra, de a western versenyszámokban is megállja a helyét. Kedves és érzékeny, készséges és okos.

Dales póni

A dales póni Angliából származik.

A 18–19. században teherhordóként használták, segítségével juttatták el az ólomércet a bányákból a kikötőkbe, Ugyanilyen célra szénbányákban is használták, de farmokon is előfordult. Manapság persze sokkal szolidabb feladatokat lát el – elsősorban lovaglásra és lovaskocsizásra használják. Nyugodt természetű, nagy munkabírású fajta, így hátaslónak is kiváló. Magassága 144 cm körüli, végtagjai rövidek, vaskosak, melyeket selymes szőr borít. Színe: fekete.

 

Dartmoor póni

A délkelet-angliai Dartmoor területéről származó póni. Az ottani zord körülmények szívóssá és ellenállóvá tették a fajtát. A dartmoori mocsarak között, ahol akadály nélkül süvít az óceán felől érkező szél, a kisebb testű egyedeknek volt nagyobb esélyük a túlélésre. A legkorábbi írásos említése a 11. századból származik, de a régészeti leletek tanúsága szerint ezek a pónik már az őskorban is a sziget lakói voltak. A megszelídített pónikat az ónbányákban használták, a kibányászott ércet szállították a környező településekre. A bányászat hanyatlása után a farmokon látták hasznát, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. 1898-ban írták le először a fajta jellegzetességeit hivatalosan, és sorolták a Dartmoort az őshonos angliai lófajták közé. A mai egyedek a marmagasságtól eltekintve azóta is őrzik hajdani jellegzetességeiket. 127 cm-nél nem magasabbak, bár korábban szerették volna, ha a Dartmoor mének elérik a 142 cm-t, a kancák pedig a 134 cm-t, de az eddigi legmagasabb mén csak 133 centiméteresre nőtt, s egyedül két kanca érte el a kívánt magasságot. Mindkettő egy dartmoori börtönigazgató tulajdona volt, s az elítélteket munkára kísérő felügyelők lovagolták őket. A tarka kivételével minden szín megengedett, de a leggyakoribb szín a pej és a sötétpej.

 

Døle ló

A fajta (ejtsd: dőle) Norvégiából, a Gudbrandsdal-völgy vidékéről származik, ezért Gudbrandsdal-lónak, illetve keleti lónak is nevezik a „szülőhazájában”. A fajtát egy 4. Veikle Balder névre hallgató mén alapította az 1870-es években. A døle ló tenyésztésének célja az volt, hogy mezőgazdasági munkák elvégzésére alkalmas lovat kapjanak. Napjainkban két típusa létezik, a testesebb igás- és a könnyű ügetőló, bár a kettő közötti különbség egyre inkább elmosódik az egymással való keresztezésük miatt. A fajta kialakításában a fríz ló is részt vett, megjelenésében mind a mai napig megőrizte a fríz jegyeket: dús sörénye, farka és bokaszőrzete van a døle lónak, bár vannak egyedek, amelyekre ez utóbbi kevésbé jellemző. Kitűnő ügetőló, nagy húzóereje van – gyorsaságát az arab telivértől örökölte. Marmagassága 145–155 cm körüli, a legkisebb a hidegvérű fajták között. Színe legtöbbször fekete és sötétpej, a gesztenyepej is általános, de szürke és fakó színekben is előfordul. Az ügetők jellemzője, hogy a fejen és a lábon fehér jegyek jelennek meg. 2002-ben 4000 egyedét tartották nyilván. A dølét főként Norvégiában tartják, a keleti országrészben található a fajta nagy része. Norvégián kívül egyedül Svédországban fordul elő néhány egyede.

Dülmeni póni

Németország egészen napjainkig két őshonos pónifajtával büszkélkedhetett: a dülmeni, illetve a senneri pónival, de ez utóbbi fajtát már kipusztulttá nyilvánították. A dülmeni póni eredetéről nincsenek adataink. Legelőször az 1300-as években írtak a póni létezéséről, amely a vesztfáliai Dülmen városának közelében elterülő legelőkön élt szabadon és háborítatlanul egészen a 19. századig. Akkor azonban a földterületek felparcellázása és a mezőgazdaság fellendülése kiszorította a pónit természetes élőhelyéről. Ma egyetlen vad ménesük létezik: Croy herceg 3,5 km²-nyi birtokán háborítatlanul élhetnek. A hercegi család már az 1800-as években sokat tett a fajta megóvásáért. A dülmeni póni kiválóan alkalmas gyermekek lovagoltatására, fogatlónak és mezőgazdasági munkák elvégzésére. Marmagassága 122–132 cm, nyaka rövid, fara kevéssé izmolt, patája kemény és kicsi. Küllemében őrzi az ősi jelleget, jellemzően fakó színű, de más fajtákkal való keveredés hatására előfordul pej, fekete és sárga színben is.

 

Dán melegvérű

 A dán melegvérű, Európa egyik legfiatalabb fajtája tudatos tenyésztői munka eredményeként jött létre. Az őshonos dán fajták, a frederiksborgi és a knabstrupper nem nyújtottak kiemelkedő teljesítményt a lovas sportágakban. A dánok egy kiváló sportlovat akartak létrehozni, ezért 1962-ben elindult a tenyésztőprogram. A helyi kancákat szigorú szempontok szerint válogatott trakehneni, hannoveri, holsteini és svéd melegvérű tenyészménekkel kezdték fedeztetni. Az eredmény nem maradt el: az egyik legtehetségesebb sportlovat hozták létre, amely az Európa-, a világbajnokságok és az olimpiai játékok elmaradhatatlan résztvevője. Lando, svéd melegvérű mén hozta el az ezüstöt díjugratásban a sydneyi olimpián, ahol kilenc nemzet csapatában is képviseltette magát a fajta. A svédek másik büszkesége Marzog, az 1980-as évek sztárja, akit 1999-ben, egy nemzetközi zsűri döntése alapján az évszázad legkiválóbb díjlovává választottak.

A kb. 165 cm marmagasságú ló minden alapszínben előfordulhat. Feje nemes vonalú, intelligens, testfelépítése arányos, erős. Láb- és pataszerkezete szabályos, nyaka hosszú, háta izmos. Bátor, hatalmas benne a küzdőszelem.

 

Exmoor póni

 

A délnyugat-angliai Exmoorból származik. Egyesek szerint az exmoor póni akkor kerülhetett a szigetre, amikor még száraz patával átjuthatott oda, hiszen a mai La Manche-csatorna és Doveri-szoros területe valamikor szárazon volt, s csak később került víz alá. Az exmoor póni mind a mai napig úgy néz ki, ahogyan azt több tízezer évvel ezelőtt az ősember a barlangja falán kezdetleges eszközeivel megörökítette. Ez úgy lehetséges, hogy az exmoor a fejlődése során nem keveredett más fajtákkal, s megőrizte ősi jellegzetességeit. A póninak a lehető legtökéletesebben kellett alkalmazkodnia a nedves és hideg időjáráshoz, hiszen még csak fedezékbe sem tudott húzódni a mocsaras, sík terepen, ahol fa sem nőtt. A természet leleményessége ezért csuklyás szemhéjjal és jégfarokkal ajándékozta meg: markáns, durva felső szemhéja és szemkörnyéke megóvja a szemét a széltől és a csapadéktól; s farka segítségével is távol tudja tartani testétől a nedvességet, ugyanis a faroktőnél ősszel egy csomóban rövidebb szőröket növeszt, ami csatorna gyanánt elvezeti a vizet. Ezeket a szőröket a tél elmúltával kihullajtja. A hideg ellen kétrétegű bunda védi: az alsó, bolyhos, rövid és finomabb szőrzet szigetel, míg a hosszú, zsíros külső réteg a vízhatlanságot biztosítja. Erős, kitartó fajta, méneseik ma is szabadon kóborolnak az exmoori mocsarak zord vidékén; az emberek csak egyszer háborgatják őket egy évben, amikor összeterelik, hogy megjelöljék és megvizsgálják a pónikat. Marmagassága 123-14 cm. Pej, sötétpej színekben fordul elő, jellemző a világos orrkörnyék (korpás orr). Igen ritka fajta, a világon mindössze kb. 800 egyede él. Hátaslóként használják. Méretéhez képest hatalmas a teherbíró képessége. Lelkes, könnyen és szívesen tanul. Nagyon jól ugrik.

 

Falabella


 Az Argentínából származó fajta kialakulásáról nem tudunk biztosat. Nevét első tudatos  tenyésztője után kapta. Feltehetőleg a criollo lovaktól származik, egyesek szerint egy földcsuszamlás zárhatott el egy kisebb ménest a külvilágtól, ahol a belterjes szaporodás következtében egyre kisebb egyedek születtek. A falabella nem póniló, hanem törpeló, mivel arányai a melegvérű ló testfelépítését tükrözi, annak kicsinyített mása. Minden színben megengedett, marmagassága nem haladhatja meg a 86 cm-t. A falabella a legdrágább fajták egyike, s minél apróbb, annál borsosabb az ára. Házi kedvencként tartják, sokszor bent él a lakásban, mint egy kutya vagy egy macska.

 

Fjord póni

 A norvégiai fjord póni eredetileg a vikingek lova volt. Könnyen felismerhető deres színéről és a hátán lévő sötét csíkról, amely az üstökétől egészen a farka végéig húzódik. Már a vikingek is lenyírták a sörényét, hogy az égnek meredve láthatóvá váljék a sörény középső, fekete része. A fjord póni nagyon sokoldalúan hasznosítható fajta: fogat- és hátaslónak egyaránt használják. Szívós és bátor, ám igen akaratos. Marmagassága 130–145 cm, tehát póni méretű, ám szülőhazájában, Norvégiában fjord lónak nevezik.

 

Fríz

A lenyűgöző megjelenésű, fekete színű fríz ló hidegvérű fajta, és Hollandiából származik. A régi időkben a keresztes lovagok használták, kiváló, erős harci lónak számított.  Manapság fogathajtásra és lovaglásra is használják. Mutatós, hosszú, hullámos sörénye és farka miatt közkedvelt cirkuszi ló, jó természetéről és vérmérsékletéről ismert. A lábvégeket pompás bokaszőrzet fedi, a patája erős és kemény. Marmagassága 155 cm vagy afölötti.

 

 

Finn ló

 

Finnország egyetlen őshonos lófajtájának eredetéről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy már a bronzkorban az ország területén élt. Nagyon fontos szerepet játszott a finn történelemben: a hadászatban is sokféleképpen hasznosíthatták erejét, de a mezőgazdaság sem igen létezhetett volna a finn ló nélkül. 1907-ben alapították a méneskönyvét, azóta semmilyen más fajtával nem keresztezték. 1924-ben a finn ló két változatát kezdték tenyészteni: a testesebb igáslovat és a könnyebb felépítésű, változatos hasznosítású fajtáját. 1971-ben már négy bejegyzett típusát tartották nyilván: az igáslovat, az ügetőt, a hobbilovat és a póni méretűt. Ma Finnországban évente kb. 1000 csikó születik ebből a fajtából. Az egyik legsokoldalúbban hasznosítható ló a világon, és a leggyorsabb hidegvérű lovak egyike. Kitartó, szívós, készséges, megbízható és éber állat. A többi hidegvérű fajtához képest a finn ló kicsinek számít, vonóereje azonban nem kevesebb, nagy terhek szállítására is képes. Marmagassága 150–170 cm körüli, a póni méretű finn ló 148 cm alatti. Legtöbbször sárga színben fordul elő, sörénye gyakran lenszőke, és főleg a fejen illetve a lábon található fehér jegyek is általánosak.

 

Fell

A fell kisló a gyerekek egyik nagy kedvence. Kedves és szelíd, kezes, szolgálatkész állat. Nagy-Britanniában őshonos fajta. A fellek ősei fríz lovak voltak, amelyeket a római hódítók vittek a szigetre az 1-2. század táján. A melegvérű fell ma is őrzi a frízre jellemző jegyeket: dús, hullámos sörénye, farka, bokaszőrzete, szép ügetése van, és színe is nagyon emlékeztet a holland fajtára.

Mindig is zord természeti körülmények között élt, ezért igen kitartó, szívós fajtává alakult.  Sokoldalúan hasznosítható: fogatban, de a kisebbek díjugratásban, díjlovaglásban is jól tudják  használni. Nagy távolságot képes megtenni ügetésben. A dalesre is hasonlít, amely szintén a Brit-szigeteken őshonos fajta, de az sokkal testesebb, robusztusabb, mint a fell. Marmagassága 135–150 cm, színe pej és fekete lehet. Finom feje van, tömör teste, széles szügye és erős lába. A két világháború között vészesen megfogyatkozott a fellek száma, mindössze öt tisztavérű fell ménről tudtak, s csak V. György király közreműködésével sikerült megmenteni a fajtát a kipusztulástól.

 

Furioso-north star

 

A furioso-north star eredeti elnevezése mezőhegyesi félvér. A nagy múltú, 1785-ben alapított mezőhegyesi ménesben, 1841-ben kezdték a tenyésztését, hasonló lóállományból, mint amelyből a nóniuszt is kitenyésztették ugyanitt. 1841-ben került Mezőhegyesre Furioso, pej angol telivér mén, amellyel két ménes pej, angol félvér kancáit kezdték fedeztetni. 1852-től hat éven keresztül North Star, a fekete, ugyancsak angol telivér mén fedezte a két ménes kancáit, amelyek között voltak nóniuszok is. Kezdetben csak Furioso és North Star fedezhette a kancákat, tehát általuk jött létre a fajta, s tőlük származik a fajta elnevezése is.

Főként az volt a cél, hogy egy tömeges félvér lovat állítsanak elő, amelyet a gazdaság és a katonaság is fel tud használni. A tenyésztés sikeres volt, a kiegyezés (1867) utáni időben Kozma Ferenc munkájának köszönhetően a furioso-north star olyan lófajtává vált, amely egész Európában is hírnevet szerzett magának. Az első világháború szétzilálta a ménest, majd a román megszállók elhurcolták a törzsméneseket. A következő világháborúban megpróbálták kimenekíteni az országból a kancákat, ezért Pettkó-Szandtner Tibor méneskari főparancsnok két részre osztotta az állományt. Az egyik csoportot nyugat, a másikat észak felé indították, de Németországban, illetve Csehországban véget ért az útjuk, mert az amerikai, illetve a szovjet hadsereg hadi zsákmányként elkobozta őket. Németországból sikerült visszaszállítani néhány kancát, de a szovjet kézre került csoport sorsáról semmi nem derült ki. Mindennek ellenére regenerálni tudták a fajtát Mezőhegyesen, azonban még mindig különösen veszélyeztetett fajtának számít, hiszen alig ötszáz kancája lelhető fel ma hazánkban.

A fajta ellenálló a betegségekkel szemben, hosszú élettartamú, élénk, mégis kiegyensúlyozott és megbízható, ami miatt terápiás célokra és gyermeklovagoltatásra is jól lehet használni. Ezenkívül igen eredményes a sportokban: a díjugratásban, díjlovaglásban, fogathajtásban és a militaryban is. Marmagassága 162–168 cm, színe pej, ritkán fekete vagy sárga.

 

Forrás: www.agr.unideb.hu 

Gypsy vanner

 

Ez a jellegzetes külsejű, változatos színekben pompázó fajta (ejtsd dzsipszi vennör) nem csak megjelenésével képes levenni az embert a lábáról. Kedves szelídsége miatt sokak szívébe lopta már be magát: társaságkedvelő, gyerekszerető; gyakran emlegetik a „lovak golden retrievereként”. Szemkápráztató színekben fordul elő: létezik feketetarka, pejtarka, de három- és egyszínű változatban is fellelhető. A legfeltűnőbbé azonban mégis inkább hosszú, patára omló bokaszőrzete és dús sörénye, farka teszi. A fajta az Anglia, Írország területén élő roma közösségek kocsi elé fogott lovaiból alakult ki alig 50 éve (az elnevezésben szereplő vanner szó jelentése is kocsi, szekér). Ezeknek az embereknek nagy teherbírású, szívós, igénytelen lovakra volt szükségük, amelyek a szabad ég alatt is képesek átvészelni a telet, és azzal az ennivalóval is beérik, amit a környezetükben, az út mentén, árokparton találnak. Igáslóról van tehát szó, de termete sokkal kisebb és alakja, feje is finomabb, mint a hidegvérű lovaké általában. A fajta kialakulásában a shire, a clydesdale, a fríz és a dales póni vett részt.

 

gotlandi póni

 

A gotlandi Svédország egyetlen őshonos pónifajtája. (Az ölandi, amely a gotlandi közeli rokona volt, s a szomszédos szigeten élt, a 20. század elején halt ki.) Nevét származási helyéről, a Svédország partjaitól délkeletre fekvő Gotland szigetéről kapta. Emberemlékezet óta éltek itt pónik, de azt nem lehet tudni, hogyan kerültek a szigetre. Egy kőkori település feltárásakor olyan leletek kerültek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy már abban az időben megkezdődött a lovak háziasítása. A gotlandi póni a feltételezések szerint – sok más európai fajtához hasonlóan – a tarpán leszármazottja. Ezek az állatok sokáig teljesen vadon élhettek; mára már csak egyetlen félvad ménesük létezik a sziget Lojsta nevű mocsaras vidékén, ahol a 2,5 km²-nyi területen egész évben szabadon kóborolhatnak. Első írásos említése a 13. századból származik.

Egészen az 1800-as évek elejéig a sziget egészén fellelhetők voltak, főként a szárazföld belsejében lévő nagyobb erdőségeket kedvelték. A 19. század közepétől azonban tömegesen fogták be őket és adták el külföldre, elsősorban Angliába és Belgiumba, ahol a szénbányákban dolgoztak velük. Megkezdődött a területek felparcellázása, így rohamosan csökkent az élőhelyük. Az erdőket kivágták, a földterületeket elkerítették, s mivel gyakran lelegelték és letaposták a vetést, ezzel kárt okozva a gazdáknak, üldözni kezdték őket.

A 20. század elejére mindössze 150 póni maradt a szigeten. Ekkor már a helyi gazdaszövetségek és lótenyésztők lépéseket tettek a fajta megmentésére, de az első világháború alatt az élelmiszerhiány miatt, a nagy éhínségek közepette a lakosok vadászni kezdték, és emiatt tovább csökkent az egyedszámuk. A fajta a kihalás szélére került.

1943-ban alapították a törzskönyvét. A fajta feljavítására welsh póni ménekkel (Reber General és Criban Daniel volt a nevük) fedeztették a kancákat.

A fajta helyi elnevezése „russ”, de gyakran hívják őket „skogsbaggarnak” is, ami annyit tesz, hogy erdei kos.

A gotlandi póni nagyon tanulékony, könnyen idomítható fajta. Előszeretettel használják őket a lovardákban, ahol gyerekeket, de könnyű felnőtteket lovagoltatnak rajtuk. Mindenféle színben előfordul, a legkedveltebb azonban a pej és a fekete. Marmagassága 110–130 cm.

Haflingi

A fajta a dél-tiroli Haflingból származik, ami után a nevét is kapta. Tudatos tenyésztése a 19. században indult el egy shagya arab mén és egy tiroli kanca keresztezésével; a fej nemes vonalai mutatják a telivér származást. Kiváló málhás ló, eredetileg farönkök szállítására használták az Alpok lejtőin. Rendkívüli munkabírású, engedelmes, intelligens, gyerekszerető állat. Marmagassága 135–145 cm körüli, sörénye és farka szőke. Magyarországra az 1960-as években került, azért hozták be az országba, hogy a muraközi regenerálásában próbálják ki a fajtát. Ahogyan Ausztriában, úgy hazánkban is két típusát tenyésztik: egy sportos és egy testesebb, tömegesebb változatát. A Haflingi Világszövetség 2000-ben hazánkat is tagjai közé választotta.
 

Highland póni

A highland póni (ejtsd: hájlend) a Skót-felföldön és a partvidéket övező szigeteken élő két őshonos lófajta egyike. Az évszázadok hosszú sora alatt tökéletesen alkalmazkodott az időjárás viszontagságaihoz, s szívós, ellenálló fajtává alakult. Téli szőrzete kétrétegű: a bozontos, durva külső bunda alatt sűrű, puha, finomabb szőrzet melegíti testét, így a téli hideget, csípős szelet is jól tűri. A szőrzetét nem szokták nyírni, a farkát és a sörényét is teljes hosszában meghagyják. Fakó színben fordul elő leggyakrabban, de a szürke, a pej és a fekete szín is általános, ritkán májsárga ezüst sörénnyel és farokkal. Jellemző a szíjalt hát és némelyiküknek zebracsíkos a lába. Fehér jegyek nem lehetnek rajta, legfeljebb egy aprócska csillag megengedett. Igen sokoldalúan hasznosítható fajta, csaknem minden lovassportban jól szerepel, még a lovaspólóban is használják, bár eredetileg málhásló volt. Marmagassága 132–148 cm. Tanulékony és jó természetű, kedves, ideális családi ló.

 

Holland melegvérű

A fajta ugyan nem büszkélkedhet nagy múlttal, hiszen csak a 20. században tenyésztették ki, de képességei miatt nagyra becsülik a lovassportok szerelmesei: kitűnő díj- és ugróló. Alapvetően a groningenire és a gelderlandira vezethető vissza a kialakulása – Hollandia két őshonos fajtájára. Az angol telivért is bevonták a tenyésztésbe, így az alapvetően kissé vaskos testfelépítés és a fej vonala is finomodott. Ahogy a legtöbb melegvérű fajta, úgy a holland melegvérű fejlődése sem fejeződött még be, nincs lezárt méneskönyve. A fajtán belül háromféle kategóriát különítenek el: a fogatló-, a gelderlandi és az atletikus sportló-típust. Közös jellemzőjük az együttműködés, a barátságosság, a nagy munkakedv, az energikusság. Holland melegvérűek közül kerülnek ki a világ legjobb ugró- és díjlovai; rendkívül jó eredménnyel szerepelnek a világversenyeken s ehhez mérten az áruk is igen magas. Marmagassága 165–170 cm, legjellemzőbb színe a pej, sötétpej és a sárga, a fogatlovaknál megengedettek a fehér jegyek.

 

Hucul

A Kárpátokból származó melegvérű póni. A Tisza forrásvidékén élő szláv népcsoport, a huculok tenyésztették ki. Ősei feltehetően a tarpánok, a mongolok lovai lehettek, amik az idők során jól alkalmazkodtak a hegyvidéki szélsőséges viszonyokhoz. Erős és igénytelen, tanulékony fajta, főleg munkalónak tartják, de fogathajtáshoz is használják. Marmagassága 135 cm körüli. Hazánkban 60 tenyészkancát tartanak – ennek csaknem a felét az aggteleki ménesben.

Izlandi póni

Bár póni méretű (125–134 cm) állat, az izlandi póni mégsem igazi póni. Nagyon régi fajta, még a vikingekkel került Izlandra 860 és 935 között. Nagyon tiszta vérvonalú, mivel hazájában, Izlandon nem volt lehetőség a más fajtákkal való kereszteződésre. Az izlandi póni jó hátasló gyereknek-felnőttnek egyaránt. A fajta két jellegzetes tulajdonsága a poroszkálás jármód és az úgynevezett tölt. A tölt egyfajta, a lovas számára nagyon kényelmes jármód, mely lassú és gyors is lehet.

Knabstrup

 
A fajtát az 1800-as években tenyésztették ki Dániában. Úgy gondolják, a knabstrup fajtában az ősi spanyol lovak tulajdonságai köszönnek vissza. A fajtaalapító sárga kancát Flaebehoppennek hívták, ami annyit tesz: „Flaeb kancája”. A kanca ugyanis eredetileg egy Flaeb nevű dán hentesé volt, aki egy spanyol katonatiszttől vette, majd eladta. A fajta végül ennek az új tulajdonosnak a birtokáról (Knabstrupgaard) kapta a nevét, ahol a kancát egy foltos frederiksborgi fajtájú ménnel keresztezve megszületett az első pöttyös knabstrup méncsikó. A kanca még számos foltos utóddal örvendeztette meg gazdáját. Különleges, feltűnő mintázata miatt a fajta népszerű lett a cirkuszokban. Manapság leginkább hátaslóként használják. Nagyon ritka fajta, bár több országban is tenyésztik, így Dánián kívül Norvégiában, Svédországban, Olaszországban, Németországban, Angliában és az USA-ban is. Enyhén kosfeje értelmet és kedvességet sugároz, a száj márványozott. Nyugodt, egészséges, erős, energikus fajta. Marmagassága 160 cm körüli.

 

Kanadai ló

 

Kanadában tenyésztették ki. Habár korábban majdhogynem ismeretlen volt ez a fajta, nagy hatással volt az észak-amerikai lovak fejlődésére, pl. a morganére, az amerikai saddlebredére. Érdekes története van: ősei XIV. Lajos francia király méneséből származnak. Az uralkodó a 17. század vége felé 2 mént és 12 kancát küldött Kanadába, hogy az ottani francia telepesek lótenyésztésbe kezdhessenek. Nem tudjuk pontosan, hogy ezek milyen fajtájúak voltak, de úgy gondolják, bretonok, normannok, andalúzok és arabok lehettek köztük. A 19. században több fajtáját is kitenyésztették: volt, amelyiket telivérrel, másokat nehezebb testű lovakkal kereszteztek attól függően, hogy milyen célra akarták felhasználni. Az amerikai polgárháború idején rengeteg kanadai lovat vittek át az USA-ba, de szállítottak belőlük a nyugat-indiai cukornádültetvényekre is: ezek közül egyre sem várt szép sors. Méneskönyvét 1886-ban alapították. Az 1960-as években egy olyan változatát akarták kikísérletezni, amelyik jól ugrik. A fajtát általában fogathajtásra használják, de tulajdonképpen az összes szakágban feltűnnek a képviselői, de a gazdaságban is használják munkalóként. A hód és a juharlevél mellett ezt a lovat tartják Kanada nemzeti jelképének, 2002-ben javaslatot is született, hogy hivatalos jelképpé tegyék. Nagy, értelmet sugárzó szeme van, szép feje, kis füle. Dús, hullámos sörénye és farka miatt igen mutatós. Nagyon jó természetű, kitartó és nagy munkakedvű állat. Általában fekete, pej, sötétpej és sárga színben fordul elő. Marmagassága 142–162 cm körüli. Volt idő, amikor a fajta eltűnésétől tartottak, de sikerült megmenteni, és ma már sok rajongója akad Kanadán kívül is.

 

 

Kladrubi

 

A csehországi fajta ménesét 1572-ben alapították Kladrubyban – erről a településről kapta a nevét. Olasz, spanyol, valamint dán, holsteini, nehéz testű cseh, oldenburgi lovakkal keresztezve hozták létre ezt a melegvérű fajtát. Elegáns megjelenésű lovat szerettek volna kapni, amely fogatlóként méltó szereplője lehet a királyi ceremóniáknak. Mindig is két színben tenyésztették, szürkében és feketében. A szürke ménes lovait a világi, a feketéket pedig az egyházi ünnepeken használták. A Habsburg Birodalom törvényében egészen az 1. világháború végéig szerepelt egy passzus, amely azt rögzítette, hogy 18 szürke és ugyanennyi fekete kladrubi ménnek mindig a császári udvar rendelkezésére kell állnia.

A történelem viharai ezt a fajtát sem kímélték: a két világháború a kihalás szélére sodorta, de sikerült megmenteni; napjainkban magánménesekben tenyésztik. A szürke kladrubi elsőszámú törzsménje Imperatore, a feketéé pedig Sacramoso és Napoleone névre hallgatott.

A legtöbb kladrubinak jellegzetes kosfeje van, alacsony marja, egyenes és erős fara. Annak ellenére, hogy a lipicai sokkal könnyebb felépítésű, a két fajta egészében véve mégis igen hasonlít egymásra, még a mozgásuk is.

Nemes küllemű, erős, tanulékony, megbízható fajta. Fogatban hasznosítják.

 

Kisbéri félvér

 

Nevét arról a Komárom megyei településről kapta, ahol a fajta tenyésztése elkezdődött. A Batthyány család birtoka az 1848–49-es szabadságharc bukása után császári tulajdonba került, s 1853-ban Ferenc József császár úgy határozott, hogy egy katonai ménest alapít ezen a területen. Eredetileg 300 angol telivér anyakancát akartak ehhez beszerezni, de ez nem sikerült, így a létszámot az udvari ménesekből pótolták ki. Emiatt igen vegyes származású állomány jött létre, ám a gondosan válogatott, jó tulajdonságú kancákat mindig angol telivérekkel fedeztették. Ennek hatására egy olyan típus alakult ki, amely közel állt ugyan az angol telivérhez, de annál sokkal nyugodtabb, testesebb volt. Később mezőhegyesi félvért is bevonták a tenyésztésbe, hogy növeljék az állományt. Ekkoriban azoknak a kancáknak, amelyeket törzskancának akartak megtartani, „próbákat” kellett teljesíteniük: vadászlovaglásban, terepen is bizonyítaniuk kellett gyorsaságukat és kitartásukat. Ez azért volt fontos, hogy a fajta biztosan megőrizze ezeket az értékes tulajdonságokat. A 2. világháború előtt a mozgás javítása érdekében trakehneni ménekkel fedeztették a kisbéri kancákat. A háború szétzilálta a ménest, külföldre igyekeztek menekíteni a lovakat, de ezekből nagyon kevés került vissza Magyarországra. 1989-ben lett tenyésztőegyesülete a fajtának, amely nagyon sokat tett a kisbéri félvérért. Kiváló sportló-fajta, főként hobbilovaglásra és fogatban használják, de a többi lovassportban is jól teljesít. Általában sárga, ritkán pej, nagyon ritkán szürke és fekete. Deres és tarka nem elfogadott. Marmagassága 160–170 cm körüli. Intelligens és könnyen kezelhető fajta.

 

Konik

 

A konik Lengyelország őshonos kisló-fajtája. Az ősi tarpán egyik közvetlen leszármazottjának neve is annyit tesz: „kis ló”. A fajta megőrizte a vadlovak külső sajátosságait. Eredetére utal primitív testfelépítése, azaz széles, rövid háta, robusztus teste, rövid, ám izmos nyaka, valamint a színe is, amely sárga és egérszürke, szíjalt háttal. Egyedei rendkívül értékesek, hiszen a fajta fokozottan veszélyeztetett. Könnyen tanul, igénytelen, sokáig él, nagyon szívós, ezért szívesen használják mezőgazdasági munkákra. A lovassportok közül túralovaglásra és fogathajtásra kiválóan alkalmas, de némelyik példány díjugratásban és távlovaglásban is remekül szerepel. Egy részük ma is vadon él; ezek a lovak azonban háziasított társaiktól eltérően nagyon kiszámíthatatlanul reagálnak az ember közeledésére. Nemzeti parkokban, állami ménesekben élnek. Hollandiában és Nagy-Britanniában létezik nagyobb ménesük, mivel a konik segítségével élesztették újjá a kihalófélben lévő tarpán vérvonalát – ahogyan ezt hazájában, Lengyelországban is tették. Hogy a küllemén finomítsanak, arab telivérrel nemesítették. Marmagassága 130–140 cm.

Lipicai

 

A lipicai fajta története a 16. századik nyúlig vissza. Az ősét még a mórok tenyésztették ki arab és pireneusi lovak keresztezésével. 1580-ban aztán ezeknek a lovaknak egy része egy Lipica nevű kis településre (a mai Szlovénia területén, Trieszt közelében található, olasz nevén Lipizza) került azzal a céllal, hogy olyan fajtát tenyésszenek ki, amely minden fajtát felülmúlóan pompás, elegáns és arisztokratikus. Egész Európát körbejárták, hogy ráakadjanak a legcsodálatosabb ménekre és kancákra, de valamennyi ereiben spanyol vér csörgedezett. A fajta alapításában nyolc mén vett részt, s ezektől nyolc törzset származtatnak, amiből kettő magyar. A háborúk miatt ugyanis az idők folyamán sokszor kellett a ménest elmenekíteni, így 1809–1815 között hazánkba, Mezőhegyesre költözették. Ebben az időszakban jelent meg a hetedik törzs, az Incitato, majd később a Tulipán. Tenyésztés ma is folyik hazánkban; a főállomány a híres Szilvásváradi Állami Ménesgazdaságban található, ahol az összes törzset tenyésztik, de több magántenyészet is foglalkozik lipicaitenyésztéssel. Külső jellemzője a kosfej, de egyenes is lehet a profil vonala (pl. Szlovéniában inkább az ilyen egyedek jellemzők). Legtöbbször szürke, de előfordul pej és fekete színben is. Szeme nagy, kifejező. Könnyen tanítható, mozgása ruganyos és akciós. A bécsi Spanyol Lovasiskola csak lipicai lovakat használ híres produkcióihoz, a zenére tökéletes összhangban mozgó lovak látványa bizonyítja rendkívüli képességeiket.

Morgan


A fajta az alapító mén, Figure tulajdonosáról, Justin Morganről kapta a nevét. Az első morganeket igáslóként használták, majd amikor Amerikában kezdett elterjedni az ügetősport, ezen a területen tűntek fel. A morgan idővel egyre népszerűbb és egyre drágább fajtává vált, hiszen már nemcsak ügetésre és igavonásra, de hobbilóként is használták.
A mai morganek sokoldalú lovak, amelyek kitartásukról és nyugodt vérmérsékletükről ismertek. Kiegyensúlyozott természetük miatt lovasterápiára is kiválóan használhatók. Marmagasságuk átlagosan 145–160 cm. Színük többnyire pej, gesztenyepej és fekete, de létezik belőlük pejderes, palomino és aranyderes is.

Musztáng

 

A 16. században az amerikai kontinensre érkező spanyol hódítók arab, berber, andalúz fajtájú lovaikat is magukkal vitték az Újvilágba. Csak a legszívósabb egyedek élték túl a hosszú és veszélyes hajóutat, akik későbbi utódaikba is átörökítették jó tulajdonságaikat. Az őslakosok azelőtt nem találkoztak hasonló élőlénnyel, ezért eleinte nagy kutyaként emlegették a spanyolok lovait. A hódítók az indiánok ellen vívott csatákban is használták a lovakat. A harcokban gazdátlanná vált állatok elkóboroltak, s a vadonban leltek menedéket. Edzettségüknek és ellenálló képességüknek hála sokan életben maradtak. Az elvadult állatok ménesekbe verődtek (így a ragadozók elől is sikeresebben tudtak menekülni), s szaporodni kezdtek. Az indiánok a mesteño: „vad”, „kóbor” nevet adták ezeknek lovaknak; ebből alakult ki a musztáng elnevezés. Eleinte csak a húsuk miatt vadásztak rájuk, de később felismerték a lovaglás előnyeit, így élve szerették volna befogni őket, de ez nem volt könnyű. Egyszerűbb volt ellopni a szelídebb egyedeket a spanyoloktól. Egyedszámuk az évszázadok során több milliósra duzzadt. A 20. század elején azonban a farmerek vadászni kezdtek rájuk, mivel a vadlovak lelegelték a füvet, és megitták a vizet a marhacsordáik elől. Az ’50-es években még nagyobb méretekben irtották a musztángokat: helikopterekről lőtték ki őket. Csak a ’70-es években született törvény a musztángok védelméről, aminek következtében ismét növekedni kezdett a számuk. Nem lehet egységes jellemzést adni a musztángokról, mivel megjelenésük attól függ, melyik vérvonal a hangsúlyosabb. Vannak, amelyek telivéres, mások sportóra emlékeztető jegyeket mutatnak. Marmagasságuk 140–150 cm körüli.

 

Miniatűr ló



A miniatűr vagy törpelovak legszembetűnőbb tulajdonsága a méretük: marmagasságuk nem több 86–97 cm-nél. Bár még a legapróbb póniknál is kisebbek, mégsem póniknak tekintik;  estfelépítésük alapján a lovakhoz sorolják őket. Az elnevezés tulajdonképpen gyűjtőfogalom,  többféle küllemű és sokféle származású egyedet és vonalat is ezzel a névvel illetnek. Pl. a  falabella, amelyet egy argentin tenyésztő tenyésztett ki, ugyancsak a miniatűr lovak csoportjába tartozik, de dél-afrikai miniatűr lovak is léteznek. Meglehetősen szívós fajta, a 25-35 éves kort is

elérhetik, sokkal tovább élnek, mint a nagy lovak. A valaha élt legidősebb példány, Angel, több mint 50 éves volt, amikor elpusztult, Thumbelina, a legeslegapróbb miniatűr ló marmagassága pedig kifejlett korában sem haladta meg a 43 cm-t és alig volt 27 kg. Nagyon barátságos és  együttműködő, gyakran használják sérült emberek segítőtársaként, úgy, mint ahogyan a vakvezető kutyákat.
  

Mérens póni

A franciaországi mérens (ejtsd: méran) póni arról a területről kapta a nevét, ahol őshonos: az ország déli határán húzódó hegyvonulat, a Pireneusok keleti peremén megbújó hegyi faluról, Mérens-ról, Andorra közelében. Ezek a fekete pónik feltűnően hasonlítanak a Niaux-i barlang falán talált festmények lóábrázolásaihoz. Igen ősi fajtáról van szó, amelynek egyedei nagyon  hasonlítanak egymásra, valószínűleg azért, mert hosszú ideig egyetlen más fajtával sem kerültek kapcsolatba. A kiegyensúlyozott, biztos léptű hegyi pónit elsősorban a gazdaságokban, a földeken hasznosították, de a középkorban a katonaság is nagy hasznát vette, és még Napóleon lovassága is mérens pónikat használt az oroszok elleni hadjáratban. A franciaországi tenyésztők egész évben a szabad ég alatt tartják a pónikat, ahogyan természetes körülmények között is élnének. Különösen szívós és ellenálló. A csikók tavasszal születnek, amikor még hó födi a tájat. Júniusban felviszik a gazdák a pónikat a magas hegyekbe, és teljesen szabadon engedik őket. Ez az életmód teszi a mérens pónit olyan kiegyensúlyozottá, a természetének megfelelő tartási körülmények miatt maradhatott ennyire szilárd és nyugodt állat. Manapság egyre többet visznek belőlük Olaszországba, Hollandiába, Németországba és Tunéziába. Marmagassága 135–150 cm. Testén ritkán fordulnak elő fehér jegyek; szőrzete télen rozsdabarnássá válik. Homlokát és személt dús üstök védi az időjárás viszontagságaitól. Megjelenésében hasonlít a fell pónira és a nagyobb testű fríz lóra.

 

Forrás: www.ansi.okstate.edu

 

Német reit póni

 

A fajta nagy népszerűségnek örvend Németországban. Csak 1965-ben kezdték el a tenyésztését, amellyel az volt a cél, hogy egy olyan sportpóni jöjjön létre, amely olyan jól teljesít a versenyeken, mint egy melegvérű nagy ló, de könnyebben lehessen irányítani azoknál, s a pónik összes jó tulajdonságát magában hordozza. A tenyésztését fjord póni, haflingi kisló–angol- és arab telivér keresztezéssel kezdték, az eredménnyel azonban nem voltak elégedettek. Később welsh pónival kísérleteztek, majd az 1990-es években trakehnenit, hannoverit és holsteinit adtak a vérvonalhoz. Ezzel azonban teljesen elnyomták a póni jegyeket. Napjainkban is kísérleteznek még a tenyésztők, hogy egy olyan pónit „alkossanak”, amely a pályán versenyre kelhet egy kistestű melegvérű lóval. A lovasok nagyon kedvelik ezt a fajtát, mert nagy benne a küzdő szellem és igen kedves, szolgálatkész. Kiváló díjlovaglásra, díjugratásra és militaryra, különösen gyerekeknek és ifiknek. Marmagassága 138–148 cm lehet, kis feje inkább pónira emlékeztet, mint lóra: szeme nagy, füle apró.

 

Orosz hátasló

 Az orosz hátasló kialakításában nagyon sokféle lófajta, így az arab, a perzsa, a spanyol, a nápolyi,a dán és az angol telivér is szerepet kapott. A fajta eredeti neve orlov-rosztopcsin volt, eredete az 1840-es évekre nyúlik vissza. Díjlovaglásra és kocsilónak, valamint katonalónak  tenyésztettéka fajtát. A jellemzően fekete orosz hátasló sportos és szép külleméről ismert. Jól teljesít a díjlovagló, díjugrató és militaryversenyeken, ahol bátorságát és fizikai képességét teszik próbára.Feje tetszetős, nyaka magasan illesztett, hosszú, kecses. Kompakt, mégis finom a testfelépítése. Lába hosszú, jó csontozatú, szabályos ízületekkel. Testfelépítése rendkívül alkalmas az összeszedettségre és a nyújtásokra. Elsősorban díjlovaglásra, díjugratásra, militaryra, vadászlovaglásra alkalmas, de hobbilovaglásra is kiválóan megfelel. Készséges és igen jólképezhető; érzékeny, mégsem ijedős. Marmagassága kb. 165 cm.

Paint ló


A paint ló zömök, izmos western fajta, viszonylag kis fejjel. Felépítéséből adódóan gyors és fordulékony. Különösen jó természete van, és nagyon alkalmas western lovaglásra. Általában hobbilóként használják. A marmagassága 150–160 cm. Három fő színváltozata a tobiano, overo és tovero. Az overón belül eltérő mintázatok jellemzőek. A fajta az egész világon elterjedt, de bárhol is szülessen is csikó, adatai bekerülnek az amerikai fajtajegyzékbe.

 

Paso fino


Mint oly sok lófajta, a paso fino is spanyol felmenőkkel büszkélkedhet. Egészen pontosan spanyol, barb, jennet és andalúz fajták keverékéből jött létre valamikor az 1500-as években. Kolumbusz Kristóf Spanyolországból ilyen lovakat vitt magával az újonnan felfedezett kontinensre, Amerikába, amiket ott azután katonai célokra használtak. Az évek során addig tenyésztették, míg ki nem alakult a ma ismert paso fino. A fajta elnevezése az egyik legszembeszökőbb tulajdonságából született, a paso fino ugyanis „finom léptűt” jelent. Viszonylag alacsony marmagassága (140 cm) ellenére ugyanazt a terhet is elbírja, mint magasabb társai. Ennek oka mozgásában keresendő: a paso fino jól belép maga alá, miközben farát behúzza, hogy testét így alátámassza a lovas súlya alatt. Rendkívül kényelmes rajta ülni, akármelyik jármódban is mozogjon a ló. Emiatt terápiás célokra is szívesen használják, de kitartásának és erejének köszönhetően a távlovasoknak, túralovasoknak is kedvelt társa. A paso fino lovak kedvesek, ragaszkodók, intelligensek, nagyon jó természetű állatok.

 

Perui paso

A 15. század során a peruiak saját tenyésztésű lovaikat az Újvilágba érkező spanyol telepesen berber, fríz és andalúz lovaival kezdték keresztezni. A fajta kialakításával a peruiak célja az volt, hogy megbízható, erős idegzetű, megfontolt, kitartó és energikus lovat kapjanak. Hazájában munkalóként használták, így fontos volt, hogy az egész napos munka során kényelmes legyen rajta lovagolni, és veszélyes terepen, a magas hegyek között ne veszítse el az önuralmát.

Percheron

Mint ahogyan az ősi lófajtáknál ez lenni szokott, a percheron eredetéről is keveset tudunk. Úgy tartják, hogy az Észak-Európában honos, nehezebb testű „erdei” típusú lovak és a mórok által Európába hozott arab telivérek keresztezéséből alakulhatott ki. A percheronokat tekintélyt parancsoló méretük és súlyuk miatt főként csatalovakként használták. A puskapor elterjedése után azonban már egyre kevésbé volt rájuk szükség, és inkább kocsilóként hasznosították erejét. Később a vasúti teherszállítás ismét visszavetette a népszerűségüket, így a tanyasi gazdaságok nagy teherbírású munkalovává vált. Ennek ellenére kiválóan lovagolható, még díjugratásra is idomítják. Nevét Franciaország egykori tartományáról, Perchéről kapta, arról a területről, ahonnan eredeztetik. Nagy, okos szeme van, széles homloka és egyenes orrháta. Széles állkapcsa és finom füle azonban egyértelművé teszi az arab rokonságot. Sörénye ritkás, a farkát általában rövidre vágják. A marja kifejezett, háta rövid, szügye mély. Nagyon jó természetű állat, büszke, intelligens és óvatos. Mindenféle klímához gyorsan alkalmazkodik. Átlagosan 152,5–193 cm a marmagasságuk, tömegük pedig kb. 1200 kg, de a valaha élt legnagyobb példány, az 1902-es születésű Dr. Le Gear 214 cm-es marmagassággal és 1370 kg-os súllyal büszkélkedhetett! A percheronok hosszú életűek, 25 évnél is tovább élhetnek. Többnyire feketék és szürkék, de az USA-ban a sárga és a pej szín is megengedett. Fehér jegyek csak a fejen és a lábon fordulhatnak elő.

 

 

  

Quarter ló

 

Amerikai lófajta (ejtsd kvarter) Ősei a spanyol hódítók arab vérvonalú, később angol telivérekkel nemesített lovai lehettek. Idegen hangzású neve onnan származik, hogy Amerikában az 1600-1700-as években lóversenypályák híján az utcán, meghatározott távon versenyeztek a lovakkal. Ez a táv általában negyed (angolul quarter) mérföld körül mozgott (kb. 400 méter). Ezeken a versenyeken egy bizonyos fajta mindig látványosan jobban teljesített a többinél, s ezt nevezték el később quarter lónak. Amerikában igen gyakori és megbecsült fajta. Izmos, nagyon értelmes és nyugodt, türelmes állat. Marmagassága 152–160 cm.

 

Shagya arab


Az egyik leghíresebb magyar származású fajta. Kezdetben csak katonai célokra, a lovasság számára tenyésztették. Magyar félvér kancák és arab telivér mének keresztezésével alakult ki a fajta. A tenyésztésére vonatkozó előírások 1816 után szigorodtak meg, ezt követően ugyanis kizárólag keleti vérű ménekkel fedeztethettek. A névadó Shagya, egy szürke színű, 160 cm marmagasságú arab telivér volt, akit Szíriából vittek1836-ban a híres bábolnai ménesbe. A shagya arab nagyon hasonlít az arab telivérre, de annál rendszerint erősebbek, marja kifejezettebb. Gyönyörű feje, értelmes tekintete van, barátságos, szelíd, tanulékony, és a mozgása minden jármódban nagyon szép. Marmagassága 160 cm körüli, színe leggyakrabban pej, szürke és fekete. Manapság főleg fogatlóként használják, de jó hátasló és kiváló ugróló.

Shetlandi póni

Ez az ősi pónifajta származási helye, az észak-skóciai Shetland-szigetek után kapta a nevét, ahol az időszámításunk előtti 5. századból is találtak pónileleteket. A feltételezések szerint azonban az őseik már több tízezer éve megjelentek a szigeteken. A kedves, jó szándékú és rendkívül értelmes pónifajta a gyerekek nagy kedvence – amit nem csak ezen jó tulajdonságainak köszönhet. Aprócska termetével, dús sörényével és farkával, puha bundájával leginkább egy nagyobbacska játéklóra hasonlít. S valóban, marmagassága 102-107 cm körüli, de a mini shetlandié még a 86 cm-t sem haladja meg. Ennek ellenére hihetetlenül szívós és erős fajta: testsúlyuk kétszeresét is elhúzzák, ezt pedig egy hidegvérű ló sem tudja utánuk csinálni. Emiatt természetesen munkalóként dolgoztak, főleg a mezőgazdaságban és a bányászatban, ahol a megrakott csilléket vontatták. Manapság elsősorban csak hátaslovak: a gyerekek első pónija, de kocsi elé fogva is jól használhatók. A fajta jellemzője a csukafej, kis fül, tág orrlyuk és rövid láb, ami miatt a lépéshossz is rövid, tehát az általában megszokott nyújtott mozgásra nem képesek.

 

Shire

A shire (ejtsd sájr) Angliából származik. A legnagyobb hidegvérű fajta. Angliába még Hódító Vilmos vitte be az elődjét a kora középkorban. Azt a lovat great horse-ként, azaz nagy lóként emlegették. Ebből tenyésztették ki később, a 17. század folyamán a kissé lomha black horse-t, azaz fekete lovat. Ennek továbbtenyésztett változata lett végül a shire, minek létrejöttében fríz lovak is közreműködtek. A fajtanévben csak az 1800-as évek végére tudtak megállapodni. Angliában igáslóként használták, a sörfőzdékből velük szállították az italt a kimérésekbe. A modernizációval beköszöntött gépesítés fölöslegessé tette őket, s számuk is rohamosan apadt. Napjainkban azonban újra népszerűek lettek, a lovas bemutatók egyik kedvenc szereplői. A világ valaha élt legnagyobb lova is természetesen egy shire volt. 1846-ban született, ekkor még Sampsonnak hívták, de amikor 4 éves korára elérte a 220 cm-es marmagasságot, és a 1,5 mázsát, átkeresztelték Mammothra, azaz Mamutra. Egy átlagos shire egyébként kb. 178 cm és 1200 kg.

 

 

 

 

 

Tennessee walking ló


A fajta (ejtsd: tenesszi vóking) az USA déli területeiről származik, a 19. századból. A tenyésztéshez olyan fajtákat használtak, hogy végül egy nagyon kényelmesen lovagolható, kitartó, könnyű léptű, mozgékony lovat kapjanak. Erre azért volt szükség, mert az ültetvények bejárására kívánták használni a lovat, ahol nagy távolságokat viszonylag rövid idő alatt, s minél kényelmesebben szerettek volna megtenni vele úgy, hogy lehetőleg a termesztett növényben se tegyen kárt. Emiatt a fajtát a következő különleges jármódok jellemzik: lapos lépés, amikor a hátulsó láb az ellentétes elülső láb patanyomába lép, miközben a fej erőteljesen biccent; a rohanó lépés, amelyben a ló elérheti a 13-18 km/h sebességet is –  ilyenkor a hátsó láb 20-50 cm-rel is előrébb léphet az elülsőnél; a ringatózó mozgású vágta pedig egy könnyed, egyenletes, a lovas számára igen kényelmes, kevéssé megerőltető jármód. Intelligens, tanulékony, jó természetű ló. Marmagassága 155 cm körüli, legjellemzőbb színe a pej, sárga, fekete, szürke, de a foltos is megengedett. Főleg hátas- és fogatlónak használják.

Welsh cob

 

A fajta szülőhazájáról, Walesről kapta a nevét. A welsh fajtán belül négy változatot vagy „szekciót” különböztetünk meg: az A változatot welsh hegyi póninak, a B változatot welsh riding póninak, a C változatot cob típusú welsh póninak, a D változatot pedig welsh cob póninak nevezik. A welsh fajta eredete a 11-12. századra nyúlik vissza. A welsh hegyi póni volt a többi fajta alapító állománya. Valamikor vadon élt Wales hegyeiben, ahol igen zord viszonyokhoz kellett alkalmazkodnia, s ezt a rendkívüli szívósságot a többi változat is megőrizte. A különböző változatokat az idők során felmerülő igényekhez alkalmazkodva tenyésztették ki. A welsh cobokat arra kezdték használni a 15. században, hogy a nagy testű csatalovakat vezessék a harcokban. A csatalovak természetes jármódja az ügetés volt, de a kistermetű welsh cobok nemcsak hogy lépést tartottak velük, de hatalmas távolságokon keresztül haladtak előttük. A gépkocsi megjelenése előtt a welsh cobok számítottak a leggyorsabb közlekedési eszköznek. Hosszú élettartamú, tanulékony fajta, nagyon intelligens és szelíd, jó természetű. Marmagassága 134 cm körüli. Alkalmas tereplovaglásra, fogathajtásra, ahogyan díjugratásra és díjlovaglásra is.

 

welsh hegyi póni (welsh A)

 

A szívós, kitartó, sokak által kedvelt welsh hegyi póni Nagy-Britanniából, Wales hegyvidékéről származik, évszázadok óta él ott. A welsh póni eredete a római korba vezet vissza; megjelenésében egyértelműen tetten érhető az arab vérvonalak hatása. Feltehetően némi angol telivér és hackney vér is került a fajtába. A welsh póni külleme nagyon jellegzetes, legjobb tulajdonságait remekül örökíti akkor is, ha más fajtával keresztezik. Rendkívül népszerű lovagló- és fogatpóni. Feje kicsi, finom, homloka széles, szeme nagy és csinos, füle élénk. Néha enyhén csukafejű, a szája kicsi. Háta arányaihoz képest megfelelő hosszúságú. Dőlt lapockája, kifejezett marja, mély mellkasa, izmos hátsó végtagja van. Farka magasan tűzött, elegáns, lába szabályos, erős csontozattal és jó szerkezetű ízületekkel. Nagy szerkezeti szilárdság, kitartás és sokoldalúság jellemzi a fajtát. Marmagassága kb. 121 cm. Főként lovaglásra és fogathajtásra, hobbi- és túralovaglásra használható. Okos, kedves és készséges; ideális póni gyerekek számára.